ÉT-ERŐ

Aki étterembe jár, jól tudja, hogy minden a szakácson múlik. Persze, azért az alapanyagok, a felszolgálás, a teríték, a higiénia és a hely hangulata sem elhanyagolható szempont, de Tágabb Étteremben a jó szakács nélkül az egész fabatkát sem ér.

És mit gondolnak, milyen a jó szakács? Remek szakember, nagy tudású, komoly tapasztalatú, avagy kreatív, jó ízlésű és ízlelésű, ügyes kezű, gyors, tiszta és kellemes modorú? Talán mindez együttvéve? Meglehet, de ha éppen csapnivaló, rossz napja van…?! Éppen ezért nálam a fő szempont az, hogy a szakács mindig megfelelő lelki állapotban legyen, amikor alkot, mert Tágabb Étteremben a főzés művészi tevékenység, amihez nem árt az ihlet.

Számos művész barátom állítja, hogy csak neki kell állni, és az ihlet majd megjön munka közben. Tapasztalataim szerint nem egészen így áll a dolog. Ugyanis az ihlet a ráhangoltságból fakad.

A ráhangoltsághoz pedig életerő kell, ami több mint egyszerű fizikai erő. Ez egy éteri erő! Vagy, ahogy nálam, Tágabb Étteremben hívjuk: ét-erő.

Miért fontos ez?

Azért, mert minden alapanyagban,- amivel a konyhában dolgozunk – Élet van.

Ez akár a több hónapja mélyhűtőben szendergő csirkemellre is érvényes, még ha elsőre nem is látszik. Ezekhez a kincsekhez kapcsolódni és új minőségű étellé alakítani, transzformálni, csak elevenséggel, ét-erővel rendelkező lény képes. Méghozzá az, akit szinte túlfűt a kapcsolódás vágya és ez a vágy az éteri világ határáig repíti az illetőt, hogy onnan lecsatornázza azt a művet, ami már a szellemi világban készen áll arra, hogy a művész által belépjen a földi régióba. Ezt jelenti a főzés Tágabb Étteremben. Ehhez pedig öröm kell! Öröm-szakács!

Tehát a megfelelő lelki állapotra érdemes odafigyelni, mert az élet nem mindig egyenletes ilyen szempontból. A szokásos „Mit is főzzünk?” kérdés helyett tehát lényegibb a „Mikor is főzzünk?” Természetesen akkor, ha megfelelő ét-erőnk van hozzá, mert különben meglepetések érhetnek bennünket.

Íme, egy tanulságos példa, ami még az olyan jól képzett, Tágabb Étteremben kiválóan működő fő-séffel is megeshet, mint amilyen én vagyok:

szombat kora délután. Kissé szédült, alacsony légnyomásos idő. Három gyerekem egyszerre töri rám a konyhaajtót. Palacsintát szeretnénk enni!

Csináljatok magatoknak! – felelek magamban első felindulásomban, ahogy fél szendergésemből ébredtem, de kifelé, természetesen megerőltetek egy „Semmi akadálya!” választ. Az örömük feldob kissé, így van erőm előpakolni a hozzávaló kellékeket. Itt nem részletezem, miket, mert mindenki találkozott már ezekkel legalább életében egyszer. A tészta alkatrészek után a fellelhető töltelék-lehetőségek jönnek: lekvár, kakaó, túró, dió. Ebben mindegyikük mást-mást preferál, de hamar kiegyezés születik.

Én közben összekeverem a tésztát emlékezetből, már ezerszer bevált, anyai recept szerint.

Csoda érdekes, hogy az enerváltság milyen buzgalommal tud párosulni, ha az ember azon ügyködik, miképpen legyen minél hamarabb túl valamin! Ekkor szokott bekövetkezni a király baki.

Egy kevés kristálycukor is illik a tésztába, de csupán annyi, hogy sütés közben itt–ott odakapjon, kellemes karamell-ízt adva ezzel a palacsintának. Vájt orrúak kiérzik belőle.

A kristálycukor kissé hátracsusszant a szekrényben. Lustaságom nem ismer határokat, így hanyagul az előrébb tolakodó porcukorból hintek oda. Az eredményt bárki megtapasztalhatja a saját palacsintasütőjével is, de nem ajánlom. A negyedik – odaégett és szemetesben landolt – palacsinta után kiküldöm a gyerekeket a konyhából. (Dekoncentráltságomra jellemzően rá se jövök, mitől égett le! ) A hetedik után én is kirontok és megkérdezem tőlük, hogy nincs-e kedvük esetleg egy kis baracklekváros túrókrémhez pár szem dióval és egy-egy bögre kakaóval. Ez a mentő ötlet egyáltalán nem okoz kirobbanó sikert. Alternatívaként még felajánlok banánt…

A kétségbeejtő helyzet, vagy az együttérzés – talán mindkettő egyszerre – végül feltüzelte bennem az ét-erőt. Kértem a kölköktől még pár perc haladékot, és magamra zártam a konyhát.

Az eredmény:

Hozzávalók: a fentiek egy része, úgymint: a megmaradt palacsintatészta, de azért ideírok egy profibb változatot is:

125 gramm finomliszt /esetleg rizsliszt/, 80 ml víz, 80 ml kókuszkrém (csomagolva beszerezhető). Aki nem kedveli a kókusz ízét, készítheti 160 ml tejjel is. Egy csipet só, 4 db normálméretű, érett banán meghámozva, és kissé ovális, fél centi vastag szeletekre vágva. Annyi olaj, esetleg kókuszolaj a sütéshez, hogy a bundázott banánszeletek úszhassanak benne.

A tészta összetevőit egy tálban összekeverem, egy kicsit félreteszem, ha van rá lehetőség, és nincsenek vonító, éhes gyerekek a háttérben. Az olajt felhevítem, közben a banánokat a tésztába keverem, majd szép aranybarnára sütöm őket, papírszalvétán lecsöpögtetem.

Készíthetünk szirupot is mellé. Kevés vízben reszelt pálmacukrot hevítünk, amíg karamellizálódik, valamint szervírozhatjuk egy gombóc vanília fagylalttal is.

Még egy kis ötlet kókuszkedvelőknek:

8 dl vízbe teszek negyed teáskanál sót és egy vaníliarúd tartalmát (rudat hosszában félbevágni, és a benne megbúvó vanília port késsel kikaparni!) Felforralom, csökkentem a hőt, és beleteszem a megsült banánokat, alacsony tűzön még 5 percig főzöm. Majd lecsöpögtetem a banánokat, és megforgatom kókuszreszelékben. A fentebb leírt hozzávalókkal tálalom. A kókusz íze sokkal jobban érvényesül sóval, mint cukorral! Próbálják ki!

Jó étvágyat! Ét-erőt, egészséget!

[TS-VCSC-Divider divider_border_color=”#a3a3a3″]

További “Tágabb Étterem” bejegyzéseim

Nincs még hozzászólás

Szólj hozzá Te is!